Ajánló a Mozgalom honlapról. Írta: Pánczél Hegedűs János
Átvétel innen:
http://www.lazadas.com/www.tar.hu/lazadas/theca2.htm
Johannes Tauler:
A hazatérés útjelzői – Beszédek a misztikus útról
(Paulus Hungarus-Kairosz Kiadó, Budapest 2002.)
Érdekes lenne egyszer utánanézni, hogy miért nem tudtak megjelenni korábban itthon fordításban a keresztény misztika legnagyobbjainak művei. Tisztán látszik, hogy itt most nem lehet mindent a közelmúltban lezárult majdnem ötven évig uralkodó ateista világnézetre fogni. Biztosan fontos lett volna, hogyha előbb nem, a második világháború után végre megjelenhessenek ilyen könyvek, de végül is azt mondhatnánk, hogy ez elkezdődhetett volna akár a két háború között is, amikor a magyar katolicizmus kétség kívül egyik legjelentősebb és legnagyobb befolyást gyakorló korszakában volt. Nem így történt, s ez talán annak tudható be, hogy itthon egyszerűen nincsen jelentős közössége, háttere, szellemi gyökerei a misztikus vallásos gyakorlatnak. Ilyen előzmények után kézbe venni egy olyan könyvet, amely az egyik legnagyobb eckhartiánus keresztény misztikus összegyűjtött prédikációt tartalmazza, nos legalábbis felemelő érzés.
Johannes Tauler (1300-1361) majdhogynem teljesen ismeretlen a magyar (vallásos) olvasóközönség előtt, művei szinte egyáltalán nem jelentek meg itthon, eltekintve a Hamvas Béla Antologia Humaná-jában olvasható néhány részlettől. Szinte természetesnek mondhatnánk ezt az áldatlan állapotot, hiszen még legnagyobb mesterétől, Eckharttól, sem jelent meg itthon sok mű. Walter Nigg kiváló munkája (A misztika három csillaga: Eckhart-Suso-Tauler), amely először tárgyalta itthon is együtt a három német nagy keresztény misztikust rávilágít arra, hogy miért kimagaslóan nagy alakok ők a keresztény szellemtörténetben; mert mindazt hordozták, amelyek mi nem vagyunk, de még lehetünk. Példaértékűek ők, mert olyan vallásos életet éltek, amelyben minden egyes pillanatban Istent akarták megtapasztalni, s nem óhajtottak tágítani mellőle egy tapodtányit sem. Amikor közelébe értek a mindent elemésztő tűznek, teljesen a fehérizzásig átadták magukat neki, Istennek, és hagyták, hogy Ő mutassa meg az utat. Keresték az utat felé, abban, amit eléjük tárt. A szent tűz egészen áthatotta szavaikat, elméjüket, szívüket és zenélni kezdett bennük, minden szavuk e tűzből kicsapó édes meleget áraszt, mely egyaránt oly kedves Istennek és az embernek. Az élet valódi mesterei voltak ők, olyan férfiak, akik azonban mindent isteni mértéknek vetettek alá.
Tauler domonkos szerzetes volt, jellemét leginkább a “későn érő” jelzővel lehetne megragadni, a nélkül azonban, hogy ehhez bármilyen negatívumot is tapasztanánk. Olyan ember volt, akinek minden életszakaszát mélyen áthatotta az istenkeresés és az evilágiból való szabadulás gondolata. Ebben a nagy aktusban a maga mögött hagyott szakaszait képes volt átértékelni, újraértelmezni és beolvasztani abba a műbe, amelyet Isten felé vezető útján végzett – magában. Mint minden olyan embernek, aki életében nem evilági célokat tűzött ki maga elé, igen keveset tudunk Tauler evilágban töltött napjairól is.
Egészen fiatal emberként már hallgatta Eckhart Mester prédikációit, mint domonkos novícius, azonban nem szegődött személyes tanítványául sem ekkor, sem a későbbiekben, jóllehet egész életére döntő hatással voltak ezek az évek. Tauler meghallgatta ezeket a beszédeket gondolatiságuk megragadta, de nem érte még fel ésszel és szívvel. Isten megmutatta előtte a fényesség kezdetét, de hagyott rá neki időt, hogy beérjen nála ez a vetés. Tauler pedig méltónak bizonyult erre a kegyelemre.
Tanulóévei után Strassburg környéki apácakolostorok és beginaközösségek tagjainak lelki irányításával foglalkozott. Itt mondta el, később mások által lejegyzett beszédeit, amelyek alkotják misztikus tanításának alappilléreit. Később személyes ismeretségbe került Eckhart személyes tanítványával, Henrich Susoval is, s feltehetőleg rajta keresztül lett tagja az “Isten barátai” néven emlegetett ortodox eckhartiánus közösségnek, mint érett férfi és jelentős misztikus. Legtöbb beszéde, szerencsésen, ebből az időből maradt fenn a hálás utókor számára.
A magyar kiadás, amely nem kevesebbre vállalkozott mint, hogy megismertesse Johannes Tauler jelentősebb műveit az olvasóval, legnagyobb részt Buji Ferenc állhatatos munkájának eredménye. A két hölgy munkatárs (Ratkó Lujza és Révész Mária Magdolna) mellett ő szerkesztette, jegyzetelte és fordította a szöveg nagyobb részét. Ő írta a majdnem nyolcvan oldalas bevezető tanulmányt is, melyben jól látta meg - a fentiekben már itt is jelezni próbált - problémát hagyományos és misztikus vallásos gyakorlat definiálatlansága kapcsán, ezért kísérletet tett arra, hogy kijelölje a misztika (és különösen a tauleri misztika) helyét a katolikus-keresztény vallásosságban. A tanulmány azonban nem minden ízében helyes következtetéseket szülő megkülönböztetést tesz misztikus és nem-misztikus vallásos gyakorlat, és ami sajnálatosabb, szent és misztikus személye között. A szerző vallja az immanens és tárgyi (nem-misztikus, “hétköznapi”) illetve, transzcendens és alanyi (misztikus) világ szembenállását a vallásos világban, kétségesen megteremtve egy misztikus-szent ellentét lehetőségét is: “a vallás nem-misztikus formái lényegileg állapotok, addig a misztikus út. A misztikus élete szakadatlan úton járás, ám ez az út nem vízszintes, hanem folyamatosan emelkedő út. (…) Lényegileg ez az út az ember önmagától való eltávolodásának és Istenhez való emelkedő közeledésének útja. A vallás nem-misztikus formái ezzel szemben nem tekinthetőek útnak. Az ezeket képviselő ember nem úton járó ember, hanem olyan ember, aki jó, erkölcsös és vallásos akar lenni, meg akar szabadulni bűneitől vagy – ritkábban – meg akar térni. Ő egy bizonyos, számára kedvező állapotba szeretne eljutni, vagy élete addigi irányait akarja megfordítani (“megtérés”)”, végül pedig “A nem-misztikus vallásosság és a misztika éppen ezért olyan viszonyban van egymással, mint a színes virág és az érett, mézédes gyümölcs; az egyik csak ígéri azt, amit a másik be is teljesít.”.
Ami itt leginkább megkérdőjelezhető az a szembenállás érvényessége olyan vallási életformák, technikák esetében, amelyeknek (firtatni lényegében kár, hogy milyen kondíciók mellett) mindenképpen létezik egy metafizikai és transzcendens irányultsága. Itt sokkal inkább a megérkezés és a végső üdvözülés, eggyé válás valószínűleg az egyedül fontos kritérium, melynek célja minden esetben Isten, előtte pedig minden létezési forma egyforma, kiváltképpen akkor, hogyha irányultsága szándékoltan, mondhatni “tanúságtevően” feléje tart. Érdekes hogy, külön-külön amit elmond a bevezető a misztikus és a hétköznapi vallásos formáról nagyobbrészt adekvátnak nevezhető, a szembeállítás és egy képletesen felállított hierarchia azonban a két vallásos gyakorlat, illetve forma (misztikus és szent) között erőltetetten szubjektívnek tűnik, s talán nem is elsősorban keresztény analógiákból eredeztethető. Hasonló vélemény megjegyezhető a Tauler misztikájáról szóló, egyébként alaposan kidolgozott, résznél is, ahol Buji egy általa szerkesztett felosztásba olvasztja bele a német domonkos misztikus elemeit is. Mindez valóban érdekes, sokszor gondolatébresztő is lehet talán egy későbbi diskurzus szempontjából, de nem biztos, hogy a legmegfelelőbb helyen olvashatjuk egy magyarul lényegében most debütáló misztikus szerző bevezetőjeként. Az itt olvasható teoretikus megközelítés leginkább a tanulmány szerzőjének gondolati rendszeréről, mint inkább Tauler tényleges misztikus struktúráiról szól (itt különösen szembeötlő a misztikus úttal kapcsolatban elmondott állomások némiképp ad hoc-nak tűnő fokozatai, illetve túl differenciálása).
Igazságtalanok lennénk azonban, hogyha csak a negatívumokat sorakoztatnánk fel ezzel a ritka tartalommal bíró könyvvel szemben. A harminckét szentbeszédet tartalmazó kötet olyan kezeket (és minden bizonnyal szíveket) sejtett, melyek nagy gondoskodással emelték ki a nem mindennapi életműből azokat a részeket, melyek jól reprezentálhatják majd a magyar olvasóközönség előtt a keresztény misztika egyik legnagyobb alakjának jelentőségét. Kiváló ötlet volt a szerkesztésnél az archaikus forma megtartása az egyes részeket bevezető summázatoknál, és az is, hogy a szentbeszédek az egyházi év jeles eseményeinek időrendjét követik, ezzel is hozzájárulva egy személyes szinten történő újraélését a tartalmakat tekintve az aktív vallási életben. A fordítás minősége egészen kiváló; egyszerre jellemzi egyfajta szakmai igényesség (főként a kényes fogalmak tisztázásánál) és tisztelet annak tekintetében, amelyet maga Tauler is fontosnak tartott (részben saját kárán okulva) élete során; mindenkihez saját értelmi szintjén kell szólni. A legnagyobb koncentráltságot igénylő részeknél is a fordítás lényegét tekintve a köznapi beszéd érthetőségének szintjén marad, szinte olvasmányos, ugyanakkor azonban kellőképpen “konkrét”.
Az első beszédeket aki elolvassa az, ha korábban nem is olvasott misztikus szövegeket, szinte azonnal megértheti a misztikus vallásosság egyik érthetetlen módon háttérbe szorított lényegét; képes a mindennapi vallásos áhítat tárgyaiból a misztikus tapasztalat felé mutatni. Kibontja a keresztény misztikus út részeit, szimbólumait, úgy, hogy azok valamiképpen, de egészen más oldalról már korábban ismertek voltak a vallásos olvasó számára. A könyv dúskálkodik ilyen példákban, de néhányat mindenképpen ideidézek a tisztázás kedvéért.
Több olyan példázat, amelynek általában csak “külső” magyarázatot adnak a szószéken vagy éppen a vallásos irodalomban, annak Tauler őszintén és nagyon meggyőző módon belső, misztikus magyarázatát is feltárja, bemutatva annak szimbolikus magyarázatát. Így válik a kicsi tó, amelyben gyógyulni vágynak az emberek (Jn 5, 1) Krisztus vérévé, melyhez rögtön a lelki gyógyulás öt csarnokát (Krisztus öt szent sebének szimbólumára építve) – alázat, a lélek alapja melletti kitartás, bűnbánat, vállalt szegénység, visszatulajdonítás – is hozzáfűzi, részletes útmutatást adva az egyes csarnokokban az ottani tennivalókról.
Tauler leír még több helyen is ilyen aláérvelt misztikus fokozatokat, melyekhez sokszor konkrét élethelyzetekhez is társít, a sokszor emlegetett külső és belső ember viszonyában. Elsősorban itt “Isten terhe” és az “Isten igája” (Mt 11, 30) kifejezésekkel illetett létfokozatok között feszülő különbséget ragadja meg. Az “iga” ugyanis, csak a belső embert érinti, míg a valódi “teher” a külső embert sújtja, aki lényegét tekintve sohasem tudja felfogni a rá nehezedő nehézségek valódi értelmét, s legfőképpen nem tudja azokat “visszavinni Istennek”. Az ilyen ember számára az élet, s sokszor Isten szeretete is, csupán – jobbik esetben könnyű - teher, míg a belső ember (akit Eckhart után ő is “nemesnek” hív) maga mögött hagyta már az evilági dolgokat, és még ebben a világban vissza tudja tükrözni Isten Naphoz hasonlatos fényét. Mint, ahogy Tauler egyik szentbeszédében ehelyütt olyan érzékletesen leírja, a (külső) ember lelke leginkább ahhoz a tükörhöz hasonlatos csupán, amely egy tál alján helyezkedik el, de a tálba még sok mindent beenged, így aztán azok elveszik tőle a lehetőséget, hogy visszatükrözhesse Isten tiszta fényét - hagyja, hogy minden cselekedetében Isten cselekedjen helyette.
Ez a tiszta fény azonban központi helyet kap egy másik prédikációjában is, ahol az isteni születésről beszél, természetesen Krisztus születése (Mt 2, 2) kapcsán. Tauler a fényt osztatlannak látja, amely azonban más és másfajta színekben jelenhet meg az üvegeken (értsd; emberi természetek) keresztül; lehet fekete (érzéki), sárga (értelem) és fehér (tiszta szellem). Ezeket a színeket megfelelteti a három napkeleti király, háromféle áldozatának is. Tauler erről a viszonylag összetettebb szimbólum-fokozatokról is egyszerűen beszél, képletesen és sok példával megtoldva mondanivalóját. Különben is jellemző, hogy általában kerüli az összetettebb, kellőképpen fel nem vezetett, szimbólumokkal jobban megterhelt magyarázatokat, ha azonban mégis használ ilyeneket, akkor úgy érezzük, hogy egy új létezési tér nyílik meg előttünk: “…az Atya, mint különálló Isteni Személy, isteni értelmével Önmaga felé fordul, és Önmaga tiszta szemléletébe merülve hatol önnön Létének lényegi, feneketlen mélységébe. A színtiszta önmegragadásnak ebben az aktusában egyetlen Szóban maradéktalanul kimondja Önmagát. Ez a Szó az Ő Fia. Az aktus pedig, amelynek révén megismeri Önmagát, nem más, mint a Fiú nemzése az örökkévalóságban.” Kivételes személyektől az elsajátítható tudás is kivételes.
Tauler egyszerre közvetlen és emelkedett, ugyanakkor mondanivalója rendkívül mély szellemi regisztereket képes feltárni a tiszta forrásra vágyó olvasóban. Ugyanazon fának a hajtása ő is, amelynek kicsit később majd Keresztes Szent János lesz hasonlóan édes gyümölcse. Talán spanyol szent a legjobb összehasonlító példa, hogyha valakihez mérni akarjuk Johannes Tauler személyét, kellőképpen személyes mindkettőjük mondanivalója és sürgető felszólításokat tartalmaz a lelki élet Istenközpontúsága szempontjából is. Tauler és Szent János is gyakran elveszni látszik a részletekben, nem utolsósorban érzelmi hasonlatokat is megragadva. Ez a momentum azonban – eredendő irányultságát nézve a dolgoknak - pontosan azt mutatja, hogy mennyire átérzik annak a hallgatónak vagy olvasónak a helyzetét, aki csak a külső világban mozgott. Az olvasónak ugyanis nemcsak felfogni nehéz mindazt, amit itt olvas, hanem realizálni is legalább annyira megerőltető, megfelelő lelki vezetés nélkül. A Mennyek Országa pedig tettekben áll, s mind a két misztikus hagy rá időt és teret, hogy ez be is következhessen esetenként. (Inadekvátabbnak tűnik a kötet jegyzeteinek több helyütt visszatérő hasonlatai Tauler megállapításainak, Srí Ramana Maharsival, illetve más hindu, buddhista vagy szúfi technikák esetleges analógiáinak beidézésével. Talán ez a második olyan bántó pont, ahol a kötet újra egy kicsit túllépi, az egyébként teljesen indokolt, “magyarázó fordítás” koncepciójának ésszerű és szükséges kereteit, s sokkal inkább mutat hasonlóságot egy magyar tradicionalista tanulmány lehetséges érvelési eszközeivel. Teljes méltányosságot tanúsítva, fenn kell tartanunk, hogy ez a módszer nem tűnik a megfelelőnek arra, hogy a keresztény misztikus út magjai zsíros, fekete földbe hullhassanak. Szerencsére a szerkesztő, bizonyítva alapvetően tiszta szándékát, egyes összetettebb prédikációknál – mint pl. a negyedik, ötödik, nyolcadik vagy a tizedik – igazán kiváló megjegyzésekkel feledteti másutt olvasható “kikacsintásait”.)
Tauler egész élete példaértékű lehet keresztény szempontból, akár a misztikus aspektus félreállításával is. Igazi értékeit azonban nyilvánvaló, hogy csak ennek a plusz tartalomnak a beolvasztásával érheti el. Jellemző módon azonban ő az Istenszülőt, Szűz Máriát állítja elénk példaképül. Példázataiban a Szent Szűz tökéletes misztikus, pontosan meghatározott élet-, erkölcs- és napirenddel gyakorol, és áhítatosan készül arra, hogy Isten kegyelmében részesüljön. Önakaratban és önszeretetben szegény, istenszeretetben viszont gazdagságát nem érik fel a földi fogalmak.
Befelé szemlélődés és alázat, a külvilágtól való szükségszerű elfordulás – leginkább ezek alkotják azokat a szükséges fogalmakat, amelyeket sürget a német domonkos misztikus, s ezek azok, amelyeket a legkevésbé tudunk megtenni a mai világban. Minden, ami igazán fontos ma, az ugyanis kívül történik, belül a semmi felzabálja az üreseket, teljesen érdektelenek vagyunk az igazi belső, szellemi tartalmakkal szemben. A mai élet csupán kívül zajlik, minden, ami jelentős ebben a térben áramlik és ide kényszerítődik. A már-már elfeledett misztikus út nem valláspótlék, nem tévút, s nem is régmúlt idők romantikus hóbortja. Járni rajta valószínűleg egészen más, mint csupán tudni róla, mégis, ez a tudás oly becses és szükséges, hogy szinte kötelező akkor, amikor a mindennapokban a farkasok közé megyünk.
